A legjobbak, akiknek érdemes volt írni! <3

4. fejezet – Végső pillanat

Egy kietlen pusztán találtam magam. Amerre csak néz az ember, semmi hegy, semmi dombság. Száraz, poros föld… Körbenéztem.

Pár száz méterre tőlem egy magányos házikó állt.

- SEGÍTSÉG! – hallottam belül a gondolatot. A bőröm már szinte felgyulladt, úgy égetett. Hogy én mennyire gyűlölöm ezt! Szemeimet lehunyva koncentráltam, majd mikor újból kinyitottam már a ház előtt álltam. A deszkák már szinte elkorhadtak rajta, a kis teraszon magányos hintaszék állt.

- Könyörgöm! – a belső hang szinte már marta a torkomat. Lassan kinyitottam az ajtót. Rendetlenség volt, és elhanyagolt állapotban volt minden. Nagyon ismerős.

Hangtalanul végigsiklottam a nappalin, s benyitottam a szobába. Tudtam, hogy itt találom. Fiatal, 30 év körüli férfi volt. Ruhája szakadt, bőre piszkos. Egy kötélen lógott.

Lassan odalépdeltem hozzá. Már haldokolt. Amikor megpillantott a szeme kikerekedett.

- Miért tetted ezt? – kérdeztem suttogva.

- - Az életem semmit sem ér nélkülük. – hallottam a gondolatát, s megjelent előttem egy kép. Egy fiatal asszony volt, és egy pár éves kisfiú. Aztán láttam, amint kinyílódik a bejárati ajtó, s ott áll a rendőr. A következő kép, amikor meglátta őket a hullaházban. Megölték őket.

- Emlékszem napokig követtem a gyilkosukat, de Ő nem engedte, hogy megtegyem.

Ahogy a férfira pillantottam végtelen szomorúság öntött el. Már alig lélegzett, és nem akartam, hogy tovább szenvedjen. Abból már kapott eleget.

Jéghideg, fehér kezemet felé nyújtottam. Megérintettem a szemeit, mire elsötétült minden.

Láttam egy kisbabát, amint ordít az orvos kezében, s édesanyja fáradtan veszi át tőle. Aztán édesapjával együtt távoznak a kórházból. Egy kis házban éltek, hárman. Nagyon sok időt töltöttek a kisfiúval. A következő képen a kisfiú már esetlenül, de végigszaladt a szőnyegen. Elesett, s felszaladt a bőr a könyökén. Nagyon sírt, de édesanyja ott termett mellette, s ölelő karjába zárta. Aztán már az óvodában állt, s szomorúan integetett távozó anyukájának. Az óvodában soha nem tudott délutánonként aludni, sokat sírt titokban. És az óvó néni még a brokkolit is beletömte, amit úgy utált. Aztán könnyes arcú édesanyját látta, aki egy idegen, zord kinézetű férfival beszél. Amikor édesapja sírjánál állt, nem értettem hogy miért kell apukájának ott feküdnie. És miért sír mindenki? Az anyja felvette, s átölelte. A kisfiú nem értette, hogy miért van ez, s félt. Hatalmas, barna szemeiből könnyek hullottak édesanyja gesztenyeszín hajába. Az iskolába belépve nagyon kicsinek érzete magát. Bátortalanul lépdelt a padok között, amikor meglátott egy üres helyet, s leült. Ránézett padtársára, s úgy érzete, nála szebb lányt még nem látott. A kislány hatalmas mosollyal méregette. Majd hirtelen mintha előrepörgetnének egy filmet, a s kislány idősebb lett, de ugyanazzal a mosollyal nézte őt. Moziban ültek, s a fiú alig jutott szóhoz a lány mosolyától. Hazakísérte, s az ajtó előtt megcsókolta. Belenézett a lány zöld szemeibe, s megérintette sötétszőke fürtjeit. Majd sötét lett. A fiú talárban állt, friss diplomával a kezében, s boldogan ölelte magához a lányt. A kép lelassult, s mosolya lehervadt. Eleredt az eső. A temetőben álltak, a fiú arcát keserű könnyek áztatták. A kereszten az édesanyja neve látszott. Aztán a lányt nézte, amint fekszik az ágyban mellette. Olyan volt, mint egy tündér. A templomban álltak, a lányon gyönyörű fehér ruha. Majd repül a csokor, s már itt vannak ebben a házban. Rend van, és tisztaság. Meghitt pillantással néznek egymásra, s fogják egymás kezét. Majd nyílódott a szülőszoba ajtaja, s a férfi idegesen pattant fel a székből. A zöld ruhás ápoló megmutatta neki a pólyába csomagolt kis jövevényt. A férfi csak nézte kisfiát, s arcán végiggördült egy örömteli könnycsepp. Otthon voltak, s boldogan fürdették a kisfiút. Játszottak vele, mesét néztek. Majd a férfi belép az ajtón s a lakás üres. Idegesen mászkál fel s alá, majd nyílódik az ajtó, s megjelenik a rendőr. Ismét láttam az élettelen testeket, s a férfi meggyötört arcát. Nem mozdult ki a házból, s egész nap csak alkoholt ivott. Felemésztette a fájdalom. Kiment az udvarra és kezébe vette a kötelet. A legutolsó képen magamat láttam, amint ott állok előtte, s nyújtom a kezemet.

Ismét sötét lett. Ahogy kinyitottam a szememet, a férfi lelke ott állt előttem, s mosolygott. Az emberek lelke ugyanolyan, mint a teste csak fényesebb, ragyogóbb. Olyan természetfeletti. Halandó teste élettelenül lógott a kötélen, lelke mosolyogva méregetett.

- Nem ilyennek képzeltelek. – jegyezte meg. – Azt hittem, hogy a Halál férfi, és félelmetes.

Halványan elmosolyodtam.

- Én is félelmetes vagyok. – mondtam suttogva,s megfogtam a kezét.

Lehunytam a szemem, s mikor felnyitottam, már a Felhőkön álltunk.

A férfi gyönyörködve nézett körbe. Elbűvölte a látvány. Mint mindenkit.

Majd rám nézett, s megszorította a kezemet.

- Nem. Te vagy a leggyönyörűbb angyal, az összes közül. – mondta, s szemében könnyek csillogtak. – Köszönöm!

2 megjegyzés: