A legjobbak, akiknek érdemes volt írni! <3

13. fejezet - Mélypont

A szívem a torkomban dobogott, s Peter arca megkeményedett. Erőt vettem magamon, s végre megszólaltam.
- Szerintem...Összekever valakivel. - a hangon rekedten, bizonytalanul csengett, számra halvány mosolyt erőltettem.
Peter zavarodott tekintete az arcomról a sírra vándorolt, majd vissza. Kezdett kételkedni, s ez erőt adott.
- A nevem... Maggie Parker. A szüleim régen itt éltek Chicago-ban, de nem ismertem őket. Az ő sírjukat keresem. - hazudtam, s megengedtem magamnak egy kismegkönnyebbülést.
 Peter lemondóan lehajtotta a fejét.
- Sajnálom. - suttogta, s szeméből kitörölt egy könnycseppet. Nyeltem egyet, hogy visszaszorítsam a torkomból feltörni készülő zokogást. Legszívesebben elmondtam volna neki mindent, és magamhoz öleltem volna.
Remegő kézzel felvette az elejtett rózsát, majd rövid tétovázás után mellém lépett, s leguggolt a sír felé. Ösztönösen követtem ezt a mozdulatot.
- Tudod, kísértetiesen hasonlítasz rá. - nézett rám. - Elképesztő. - fejét visszafordította a sír felé, a rózsát a hideg kőre helyezte, s gondosan eligazgatta. Habozva a kabátzsebébe nyúlt, s elővett egy régi, gyűrött képet. Mi voltunk rajta. Anya, apa, Peter és én. A tengerparton készült a kép, a halálom előtt két hónappal. A szívem hatalmasat dobbant. - Látod? - bökött rám a képen. - Ő az. Mintha ikertestvérek lennétek. Ma van 50 éve, hogy elvesztettük. - suttogta.
Hogy én mekkora hülye vagyok! Hogy is felejthettem el? Az agyam lázasan pörgött, azon gondolkoztam, hogyan menekülhetnék ebből a szürreális szituációból, a lehető leggyorsabban.
Peter visszatette a képet a zsebébe, s a keresztre bámult.
- Tudod... Sokáig nem bírtam feldolgozni az elvesztését. Ő volt a legjobb testvér a  világon. - mondta halkan. - Az a baj, hogy a halála előtt két nappal összevesztünk. Gyerekes dolgokon. Nem tudtuk, hogy mit vegyünk anyának a születésnapjára. Ő tortát akart sütni, és pedig egy kasmír pólót akartam neki venni, amit annyira szeretett volna. Sokáig vitáztunk, aztán Lane megkérdezte, hogy miért nem tartom jó ötletnek. Én...én pedig azt mondtam: "Mert te nem tudsz sütni, Lane. Te nem vagy anya." Erre ő bizonygatta kedvesen, de igen Peter, tudok. Nem engedtem a vitából, és sértődötten elfutottam. Ahogy átléptem a bejárati ajtó küszöbét azonban elestem. Mivel lépcső volt előtte, végig gurultam rajta, és eltörtem a jobb kezem. Anya nagyon megijedt, és egyszerre bevittek a kórházba. Pár órával később, mikor már otthon voltam gipszelt kézzel, anya felelősségre vonta miattam Lane-t. Ő elmondta mi történt, de én akkor azt hazudtam anyának, hogy Lane lökött le a lépcsőn, mert dühös voltam rá. Anya nagyot csalódott, kiabált vele, hogy hogy tehette ezt. Emlékszem még Lane könnyáztatta arcára, de akkor nem érdekelt. Másnap nem szóltunk egymáshoz. Lane szobafogságban volt. Majd másnap, épp jöttem haza egy barátomtól, amikor hallottam anya zokogását a nappaliban. Bementünk utána a kórházba. Elütötte egy autó, és kómában volt. Teljesen összezuhantam, és csak kiabáltam a mozdulatlan, hideg arcába, hogy "Lane, nem hagyhatsz itt", "Lane, szeretlek". De nem hallotta. Nem kelt fel többé. - hangja itt elcsuklott, kezét ökölbe szorította. - És nem tudtam elmondani neki, hogy mennyire szeretem, és hogy süssünk anyának tortát. - kifújta a levegőt a mondat befejeztével.
Nem is vettem észre, hogy fojnak a könnyeim. A szívembe mintha száz szöget ütöttek volna, úgy vérzett. Peter nem bírt a lelkiismeretével, egy buta, gyerekes vita miatt. Nem tudtam megszólalni. Peter behunyt szemmel guggolt mellettem.
- Tudom, hogy most fentről lát engem, és talán már meg is bocsájtott. Mert máshova nem kerülhetett, hiszen ő egy angyal. - mondta gyengéden, s végigsimította a rózsát a síron. Nagyot sóhajtott. - Ne haragudj. Nem akartalak untatni. - nézett rám szomorúan.
Még mindig nem bírtam magamhoz térni.
- Ugyan, semmi gond. - nyögtem ki végre.
- Menj csak nyugodtan, keresd meg a szüleidet. Parkerek vannak a bejárat mellett is. - fejével a nagy lapu felé bökött, s halványan rám mosolygott.
Nem akartam elindulni, a legkevésbé sem. De erőt vettem magamon, s felálltam.
- Köszönöm szépen. - mondtam, s elindultam, de pár lépés múlva visszafordultam. - Peter?
- Tessék? - fordította felém a fejét.
- Szerintem Lane nem haragszik magára. Én legalábbis biztosan nem tenném. Szereti magát. - suttogtam.
Peter szeretetteljesen elmosolyodott.
- Köszönöm. Jó volt veled beszélgetni, Maggie. Vigyázz magadra.
Mosolyogva bólinottam, s elindultam. A légszomj egyre enyhült bennem, ahogy közeledtem a kijárathoz. Szabadulni alartam ettől a kínzó érzéstől, ami a szívemet vette körbe. Bevillant egy-egy kép az előbbi beszélgetésből, s éreztem, hogy mindjárt rosszul leszek. Peter megtört arca... Kezemet a szívemre szorítottam, mintha vérzést akarnék elállítani. Ahogy elértem a vaskaput még egyszer visszanéztem. Peter a másik kijárat felé sétált. Magas, ősz, fekete alakja szomorúságot tükrözött. Még két lépés, és befordult egy fánál, s alakja homályba merült. Örökre.

2 megjegyzés:

  1. Szia csajszim :D

    Ez nagyon jó lett! Érdekes volt így olvasni, hogy Lane halála előtt mi történt a két testvérrel. Szomorú rész volt, de tényleg kiderült pár dolog.

    Londonba meg nehogy pánikolj majd..;D (nincs semerre sem menekülési útvonal....xD :P)

    Várlak vissza!!! :DD

    XoXo

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Ez szomorú volt... De azon felül nagyon tetszett!
    Kellemes utazást :D
    És próbáld meg hamar hozni a következő fejezetet!
    Puszii♥

    VálaszTörlés