12. fejezet - Tátongó űr

A nap hátralevő részében megismerkedtem az iskola többi helységével, és még a házirendet is át kellett tanulmányoznom az osztályfőnökünk, Mr. Terry jóvoltából. Már be is iktatott a naplóba, és elkészítette a névjegyemet a hirdetőtáblán, ahol a szülinapok és a névnapok voltak rendszerezve. Minden rendben ment, a tanárokat is kedveltem, és az osztályommal is beszélgettem, még ha keveset is.

A furcsa kinézetű punk-rocker srác – mint kiderült Jason-nek hívják – még egy rágót is adott nekem, ami Alexa szerint hatalmas jutalom a részéről.

Így hát vidáman, információ-gazdag aggyal lépdeltem Alexa mellett, le a hatalmas lépcsőkön a gimi előtt. Tavaszi szellő lengedeztette a fák ágait, a levegőben vattacukor és fű illat terjengett. A gyerekek vidáman köszöntek el egymástól, mindenhonnan nevetés és beszédhang.

-         Mit csinálsz délután? – hallottam meg Alexa hangját.

-         Hm. Még nem tudom. – feleltem őszintén, s az agyam pörögni kezdett. Elmehetnék úszni. Vagy kihasználhatnám újdonsült nyelvtudásomat, és megnézhetnék pár francia filmet…?

-         Mit szólnál, ha elmennénk fagyizni? – mosolygott Alexa.

-         Szuper ötlet. Na és hánykor?

-         Este 6? Korábban nem hinném, tudod: holnap francia témazárót írunk.

Jé, tényleg.

-         Rendben. De hol? Nem nagyon ismerem még a környéket, és …

-         Brain-éknek van egy cukrászdája a közelben. – vágta rá, majd mint aki rosszat mondott a szája elé kapta a kezét.

Elégedett mosolyom a fülemig is elért.

-         Valóban? Fagyi?

Alexa elpirult.

-         Nem azért… nem muszáj… - mentegetőzött.

-         Persze. Na és hol van az a cukrászda?

-         Kettővel a ti utcátok mellett. – mondta, s szeme felragyogott.

-         És te hol laksz?

-         Hárommal a ti utcátok mellett. – nevetett.

-         Az nincs messze. – gondolkodtam. – Mielőtt belemennék, egy kérdés: van a közelben uszoda? – kérdeztem, két tenyerem összedörzsölve. Alig vártam, hogy ismét elmerüljek a vízben, és kifulladásig úszhassak.

Alexa gondolkodóba esett.

-         Ő… Azt hiszem itt a sulitól pár km-re van egy. – nyakát nyújtogatva elnézett a hömpölygő tömeg felett. – Igen! Ott a sarkon, látod? Ott befordulsz jobbra, és mész kétutcányit. De szerintem bérletes.

-         Rendben, köszi. Na mi is van azzal a cukrászdával? – néztem rá.

-         Brain az eladó délutánonként. – suttogta.

-         Jesszusom. A nap hány órájában lógsz ott?

-         Nem szoktam oda járni. – nézett rám szomorúan mosolyogva, s fejét lehajtotta. – Soha nem mertem bemenni egyedül. – mondta, majd elnevette magát, mint aki magán nevet.

-         Mi van? De miért nem?

-         Szerinted mit csináltam volna ott? Egyedül..?

Alig akartam hinni a fülemnek.

-         Ezt hogy érted? – kérdeztem, s táskámat a legalsó lépcsőfokra dobtam, s leültem. Alexa leült mellém.

-         Nekem nincsenek barátaim, Lane. Azon is csodálkozom, hogy te szóba állsz velem. Nem itt kéne lenned.

Értetlenül meredtem rá.

-         De miért mondod ezt?

Fejét a földre szegezve, szomorúan sóhajtott.

-         Nem vagyok népszerű. Sem szép. Sem okos. Semmi nem vagyok. Nincsenek divatot követő, trendi ruháim, iPhone-om, vagy tabom. Egy panelházban lakom anyuval, mert apu két éves koromban elhagyott minket. Nem vagyok tehetséges semmiben, sem kiemelkedő. Nem járok sehova délutánonként, hanem otthon ülök és segítek anyának a házimunkában. Ki akarna egy ilyen unalmas barátot?

A szívem majdnem összefacsarodott. Alexa mosolygós arca most színtelen volt, és szomorú.

- Te nem vagy unalmas. – szögeztem le. – Nekem nem számít a külső. Én azt akarom, hogy a barátom légy. – mosolyogtam.

Rám nézett, s zöld szemei kissé megnyugodtak.

- Mondtam, hogy furcsa egy ember vagy te.

###

Pontosan 5 perc múlva megpillantottam Stephan-t a parkolóban. Mosolyogva intettem neki, hogy mindjárt megyek, s Alexára néztem.

- Mennem kell. Itt van … apu. – s fejemmel a BMW felé böktem.

Alexa eltátotta a száját.

-         Apu?! – nézett Stephanra.

Elnevettem magam. Stephan papíron 38 éves volt, valójában 25-nek sem nézett ki.

- Gyere, bemutatlak neki. – mondtam, s odahúztam a kocsihoz, hogy már tiltakozni sem tudott.

Stephan kinyitotta az anyósülés ajtaját.

-         Sziasztok! – köszönt vidáman. – Nahát, Lini. Már barátokat is szereztél? – mosolygott.

-         Szia apu. Ő itt Alexa. Alexa, ő itt az apám, Stephan.

Alexa megvakarta a fejét.

-         Öhm… Csókolom…

-         Nyugodtan tegezz Alexa. Nem vagyok még olyan öreg. – nevetett Stephan.

-         Rendben. – mosolygott rá Alexa is.

Elégedetten néztem rájuk.

-         Nos? Indulhatunk? – fordultam Stephan felé.

-         Persze.

-         Oké, akkor Alexa 6-kor találkozunk nálunk!

Alexa bólintott, én pedig beszálltam a kocsiba, majd elhajtottunk.

-         Aranyos lány. – jegyezte meg Stephan.

-         Igen. Nagyon kedves.

-         Örülök, hogy megy a beilleszkedés. – nézett rám szeretetteljesen, mire a szívemet elöntötte a melegség. – Na de aztán siessünk. Anyád már vár az ebéddel.

Hazaérve tényleg ebéd várt. Sarah a konyhában sürgött forgott, elegáns ingben és flanel nadrágban.

-         Szia drágám! – köszöntött, s magához ölelt. – Na milyen volt az első nap? – kérdezte izgatottan.

-         Ó, már barátokat is szerzett. – felelte helyettem Stephan elégedetten.

Sarah szeme vidáman csillogott.

-         Komolyan?? Hiszen ez nagyszerű!

-         Igen, Alexának hívják. – mosolyogtam. – Ma este megyünk fagyizni is.

-         Ma este? – csodálkozott Sarah. – Hánykor?

-         6 körül…

-         De drágám, 6-ra nem érsz haza… Tudod a balett! Hétfő van. – mosolygott, s miközben leültem az asztalhoz elém tette a levest.

A micsoda??

- Most mi a baj? Elfelejtetted? De hát megbeszéltünk Monával, hogy áttesznek Chicago-ba, tudod.

Balett? Én?

- Drágám, minden rendben? – ült le mellém Stephan is. – Olyan fura vagy ma. Ennyire megviselt a költözés? Még a balettet is elfelejtetted kislány? – nevetett.

Ekkor megvilágosodott minden. Eszembe jutott a komód tetején a fotó, a kislányról, tüll szoknyában és balett cipőben. Tehát én vagyok az… Úristen. Azt hittem a francia-tudásommal Ő felélte a tartalékait, de tévedtem. Balett?!

-         Öhm… Persze. – szólaltam meg végre, bár kicsit rekedten. – Hogy is mehetett ki a fejemből? Ne haragudjatok, a mai nap kissé stresszes. – magyarázkodtam.

-         Ugyan Lini. Rá se ránts. Miattam költöztünk, elnézem. – felelt Stephan, s nekilátott a levesének. – Ma még. Holnap már nem… Üvölteni fog a Rammstein. – ugratott.

Szememet az égre emelve elnevettem magam, s bár kissé zavarodottan, de nekiláttam az ebédnek. Az agyam veszettül kattogott. Balett? Francia? Füles? Vajon mi jöhet még? Kiderül, hogy egy furcsa szekta tagja vagyok? E gondolatra elmosolyodtam. Ő-től minden kitelik.

-         Na én megyek is. – hallottam meg Sarah hangját. – Jók legyetek. Drágám ügyes légy a baletton. – mondta, miközben ingujját gombolta, s felvette a kabátját. Majd Stephan-hoz lépett, s megcsókolta.

-         Szia, cica. – köszönte el Stephan is, és nyomatékosításképpen megpaskolta Sarah fenekét, aki erre visszafordult, és jelképes csókcsatába kezdtek.

Uhh, nekem ehhez most nincs idegzetem.

-         Khm. A lányotok épp érzelmi válságban szenved. – szólaltam meg tetetett fájdalommal az arcomon, mire mindketten felnevettek.

-         Én kérek elnézést. – szólalt meg Sarah, és felhúzta kabátján a cipzárt. – Már itt sem vagyok. – mondta, majd mosolyogva távozott a bejárati ajtón.

Stephan és én megebédeltünk, majd felfutottam a szobámba letenni az iskolatáskám, és lehozni a balett-cuccomat. Nem emlékeztem rá, hogy lett volna a szobámba olyan, viszont amint beléptem megláttam az ágyam mellett. Halványrózsaszín tornazsák, rajt egy cetli, Lane Parker. Hát ezt nem hiszem el! Én meg a balett… Amikor Ő elmondta, hogy új életet kezdhetek egy évig, arra nem gondoltam, hogy ennyire komolyan gondolja.

Mielőtt indultunk még játszottam pár percet Fülessel, majd Stephan szólt, hogy mehetünk.

-         Hova is megyünk? – kérdeztem bizonytalanul.

-         Hát a stúdióba. – viccelődött. – Chicago-ba.

A város hallatára a gyomrom görcsbe rándult. Peter…

- Minden rendben, Lini?

- Persze, csak azon gondolkodtam, hogy találok majd oda… - hazudtam.

- Ó, hát ezen ne aggódj. Minden hétfőn ráérek, és beviszlek. – mosolygott, de szemét nem vette le az útról.

Kicsit tényleg megnyugodtam, így nem kell attól tartani, hogy találkozok Peter-rel miközben céltalanul bolyongok a városban.

Fél óra múlva meg is érkeztünk. A szívem hatalmasakat dobbant, amikor megpillantott az ismerős épületeket, de úgy tettem mintha új dolgokat látnék, nehogy leleplezzem magam Stephan előtt.

Az egyik parknál Stephan megállt.

-         Megérkeztünk? – kérdeztem értetlenül.

-         Nem, dehogy. Csak be kell mennem oda szembe az ügyvédemhez. 10 perc és itt vagyok. Addig nyugodtan szállj ki. Adok pénzt, egyél egy fagyit. – mondta, s mielőtt tiltakozhattam volna a kezembe nyomott egy kis aprót, és átment az úton.

Zavarodottan néztem utána. Hát, egy fagyi elvégre nem árthat… Elindultam a park másik oldalára, ahol a fagyis állt. A fejemben gondolatok százezrei cikáztak. Túl sok volt az új dolgokból egy napra. Ahogy lépdeltem a padokon ücsörgő szerelmespárok mellett, hirtelen eszembe ötlött valami. Ösztönösen elkaptam a fejem balra. Pár méternyire tőlem ugyanis a temető bejárata állt. A nyugati temetőé. Azé, ahol ÉN feküdtem. Most akkor ez hogy lehet? Nincs itt sírom? Eltűnt a testem, amikor Joe átváltoztatott? Vagy itt fekszem igazából?

Egy megmagyarázhatatlan belső hang azt sugallta, hogy ne menjek be, azonban mégis megbabonázva elindultam a temető felé. Mint egy őrült, le nem vettem a szemem a kapuról. Megjelent előttem a fentről végignézett temetésem képei. Tudtam, hogy hol van a sírom. Anya, apa és Peter szenvedő arca. A kezem ökölbe szorult, s Stephan pénze már vágta a tenyeremet. A szívem egyre nehezebb lett, ahogy közeledtem a bejárat felé. Egymás után láttam anya és apa arcát. Peter megtört, kicsi testét. A rokonaim, a családom.

A sírok csendesen feküdtek egymás mellett. Nem változott semmi. A pénz kiesett a kezemből, annyira koncentráltam, hogy elérjen a célomat. Egyre magabiztosabban lépkedtem, szlalomoztam a sírok között. A temető feltűnően üres volt. Nem tudom mi ütött belém, vagy hogy miért akartam mindezt, csak mentem, mint egy megszállott. A nagy tölgy alatt megpillantottam a sötétszürke domborulatot. A szívem önkéntelenül egyre gyorsabban dobogott, majdnem szétfeszítette a bordáimat, és alig kaptam levegőt. Odaléptem a sír elé.

„Lane Smith” – olvastam rajta. A térdem megremegett, s térdre estem. Megérintettem a hideg követ, nagyon lassan végighúztam rajta az ujjam. Az égen hirtelen végigcikázott egy villám.

Mit csinálok? Jézusom! Ezt nekem nem szabad! Hirtelen felpattantam a helyemről. Tudtam, hogy a villám egy jel volt. Egy jel, hogy átléptem a megengedett határt. Az agyamban nem volt más csak kábulat, és zavarodottság. Nem tudtam miért tört rám ez az érzés, hogy be kell jönnöm ide, és megkísérteni a sorsomat. A térdem még mindig remegett, és furcsa nyomasztó érzés pihent a lelkemen. Alig kaptam levegőt, szédülni kezdtem, és tudtam, hogy minél előbb ki kell innen jutnom. Két kezem közé fogtam a fejem, hogy jobban lássak, és megtaláljam a legrövidebb utat a kijáratig, amikor:

-         Lane? – szólalt meg mögöttem egy ismerős, rekedt hang.

Az ereimben meghűlt a vér, s mintha egy emeletnyit zuhantak volna a belső szerveim. Már csak a számon szívtam be a levegőt, s remegő kézzel fordultam meg. A lábam alig bírt megtartani, és éreztem, hogy most nagy hibát követtem el. A szemem lehunyva teljesen megfordultam. Nem akartam látni ki áll ott.

-         Lane? – ismételte meg újból.

Lassan nyitottam fel a szemem. A hang tulajdonosa pár méterrel állt csak előttem. Kifújtam a maradék levegőt a tüdőmből, ami halk, sípoló hangot adott ki, a kezem megállíthatatlanul remegett, arcom verejtékben úszott. Peter állt előttem.

Arca holtsápadt volt, szemei őrületet és teljes zavarodottságot tükröztek. Kezében egy szál rózsát tartott, ami erőtlenül hullott a földre ráncos kezéből. A szememben összegyűlt egy forró könnycsepp. Peter felém lépett, majd visszatántorodott. Kézfejével megdörzsölte könnyektől csillogó szemét, majd kinyitotta, és csak nézett. Ajkát szólásra nyitotta.

- Megőrültem volna? Lane, te vagy az? Én vagyok az, Peter. A te kisöcséd.