A legjobbak, akiknek érdemes volt írni! <3

8. fejezet - Szívdobbanás

Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy mi történik velem. Olyan hihetetlen… Újra élni fogok! Egy év… Fenti életem során ráébredtem, hogy milyen sok idő. Hogy mennyi minden történhet ezalatt.

A tanács 12 tagja különösen méregetett. Mint hogyha ők maguk se értenék azt az egészet.

- … s így Lane szabadideje alatt a Fekete Angyal hatásköre nálam összpontosul. – hallottam meg Ő hangját. A tanács szinte egy emberként bólinott.

- Egy évig én hozom fel az embereket, - folytatta emeltebb hangon. – s engem kell felelősségre vonni, ha netán valami probléma akadna. – kérdő tekintettel nézett a 12 különféle angyalra. Volt köztük nő, férfi, idősebb, fiatalabb. Ismét bólintottak.

Ő egy papírt adott a mellette ülő nőnek, aki aláírta, majd továbbadta, s a lap körbejárt a hosszú tölgyasztalnál.

- Rendben. Valakinek valami ellenvetés? – kérdezte.

A társaság most megcsóválta a fejét.

- Oké, Lane, gyere velem!

Hangtalanul követtem ki a teremből. Ez az épület volt Ő rezidenciája, és a tanács ülésező helye. Éppen köztes helyet foglalt el a Menny és a Pokol között. Ha feltekintettünk megláttuk a bárányfelhőket, ha lenéztünk pedig kopár tájat láttunk, s hallottuk a tűz hangját. Furcsa, de hiányozni fog ez a világ. Ugyanakkor izgalommal töltött el, ha arra gondoltam, ismét Földi lehetek.

- Szeretnél elköszönni valakitől? – kérdezte halkan.

- Igen. – bólintottam.

- Rendben. Itt várlak. - mondta.

Behunytam a szemem, s a Mennyben voltam a sok ragyogó lélek között.

- Anya, Apa! – suttogtam, majd megpillantottam őket egy közeli sziklán.

- Lane! – örvendezett anya. – Hogy vagy drágám? – kérdezte.

- Remekül. Valamit el kell mondanom…

Anya felvonta a szemöldökét, s apára pillantott.

- Visszamehetek a Földre. Egy évet! – mondtam.

- Tessék? – kérdezte apa.

- Ember lehetek újból, egy éven át. – válaszoltam.

Elképedten ültek ott.

- Sajnálom, hogy csak most mondtam. – néztem rájuk, de igazából nem így éreztem. A Mennyben tartózkodó lelkek nem teljesen olyanok, mint a földi valójuk. Elvakultan boldogok, mindig csak mosolyognak. Bár itt voltak velem, tudtam, hogy igazából már elveszítettem őket.

- Drágám, nem igazán értem… - mondta anya .

Halványan elmosolyodtam, majd elmondtam mindent, az elejétől a végéig.

- Hisz ez nagyszerű! – örvendezett apa.

- Igen, az. – válaszoltam. – Csak hiányozni fogtok…

- Ugyan Lane. Egy év hamar eltelik! – vígasztalt anya.

- Így van. – csatlakozott apa. – Mi itt várunk Téged! - mondta, s lelke felragyogott.

- Tudom. - nevettem én is. - Szeretlek titeket!- mondtam, s mindkettejüket megöleltem.

…..

- Vigyázz magadra… - nézett mélyen a szemembe Alyssa, s igyekezett könnyeit visszatartani.

- Al…

- Nem, nem! Nem sírok… - hüppögte. – Na jó, lehet. Egy kicsit… - kezével letörölte kibuggyanó könnycseppjeit, s elnevette magát. Szeme hihetetlenül szépen csillogott.

- Gyere ide! – mosolyogtam, s megöleltem.

- Tényleg vigyázz magadra! – mondta, s elengedett.

- Ezt úgy mondod, mintha nem ide kerülnék, ha meghalnék… - mosolyogtam.

- De, de nem halj meg! – nézett szomorúan. – Akkor előbb feljössz…

- Tudom. Al, ígérj meg valamit nekem!

- Mit?

- Mosolyogj! Oké?

Halványan, de elmosolyodott.

- Egy év nem sok idő… - füllentettem.

- Nem, nem az. – nézett még mindig szomorúan.

- Légy jó! – mosolyogtam rá, s elengedtem bársonyos kezét.

Hátrébb léptem, s Ő megfogta a vállamat.

- Nos?

- Kész vagyok. – fújtam ki a levegőt.

- Rendben. Csukd be a szemed.

Így tettem, s mikor kinyitottam a Teremtő Oltárnál álltunk. Itt születtek új angyalok, s itt látták el őket feladattal. Egy hatalmas fűzfa tövében volt, s bármerre néztünk mindenhol csak bárányfelhőt láttunk. Felálltam az emelkedőre.

Alyssa is követett minket.

- Jól van. – zengte mély hangján Ő, s szembe állt velem. – Add a kezed. – mondta, s a szemembe nézett.

Ekkor, mint egy rémálom képei jutottak eszembe a Joe-val átélt szörnyű emlékeim.

- Fájni fog? – kérdeztem vonakodva.

Ő elmosolyodott, s mintha a fejembe látott volna, megnyugtatóan szólalt meg.

- Nem fog.

Nagyot sóhajtva lehunytam a szemem, s igyekeztem minden szörnyű gondolatot kiirtani a fejemből.

- Rendben.

Halkan suttogni kezdett. Nem értettem mit mond, mert latinul volt. Megszorította mindkét kezem, s ekkor úgy éreztem, mintha egy legalább 5 kg-os súlyt tettek volna a vállamra. Vagy mintha a gravitáció erősen húzott volna le és le…

- Kinyithatod. – mondta.

Láttam, amint a hatalmas, fekete szárnyaim egy pillanatra Ő hátán tündököltek, majd egy újabb pillantás alatt láthatatlanná váltak.

- Most nagyon sok kérdés kavarog a fejedben, igaz? – kérdezte tőlem, a szárnyak láthatóan nem zavarták.

Még mindig elképedve bólintottam.

- Nem lehetek én a Fekete Angyal örökre. – válaszolt a gondolatban feltett kérdésre. – Én tulajdonképpen a Menny ura vagyok. A Fekete Angyal pedig a Pokolé. Az évszázadok folyamán a Fekete Angyal szerepe elhalványult, s alárendelődött. A tanáccsal közösen döntöttünk úgy, hogy nem engedjük az Angyalt, hogy teljes hatalmával birtokolja a Poklot. A múltbéli eseményekből kiindulva ez mindenkire veszélyes lenne. De az Erők, amiket mi sem tudunk befolyásolni, nem engednék huzamosabb ideig, hogy a két fő lélek egy testben összpontosuljon.

Megigézve álltam ott. Teljesen elbűvölt az új információ. Hát ennyi mindent nem tudnék még erről a világról?

- Lane, várunk vissza. – nézett rám jósággal, szemében szeretet csillogott.

Melegség öntött el.

- Köszönöm! – mosolyogtam. Annyi mindent akartam még mondani…

Ő újból megszorította a kezem.

- Megérdemelted. Most hunyd le újra a szemedet!

Még egyszer ránéztem Alyssára. Könnyes szemmel szemlélte az eseményeket, s mikor odanéztem elmosolyodott.

- „Szeretlek!” – formálta szájával hangtalanul.

Összeszorult szívvel mosolyogta, rá vissza. Hirtelen furcsa érzés lett rajtam úrrá. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, vagy hogy micsoda… Féltettem Alyssát, és Ő-t is. Úgy érzetem, miattam vállalnak kockázatot.

Ahogy Ő szemébe néztem egyszerre megnyugodtam.

- Vigyázok rá! – mondta szelíd mosollyal.

- Magára is…

Elnevette magát.

- Nekem senki sem tud ártani, Lane. Már. – szemében határozottságot láttam.

Nagy levegőt vettem.

- Akkor viszlát egy év múlva. – mondtam halkan, majd lehunytam a szemem.

Halk, latin mondatok…majd egy idő után már nem érzetem Ő kezét. Ki akartam nyitni a szemem, de nem tudtam. Ekkor olyan volt, mintha kihúzták volna alólam a padlót. Zuhantam. Már ki tudtam nyitni a szemem, s úgy láttam, mintha a világűrben lennék, ezer meg ezer csillag között.

A gravitáció megszűnt, s lebegtem. A csillagszerű fénypontok egy halomba rendeződtek, s körbe-körbe cikáztak körülöttem. Gyönyörű volt. Elbűvölve bámultam őket, s meg akartam érinteni az egyiket, de mindig elcikázott előlem.

Ekkor, mint derült égből villámcsapás, hatalmas fájdalom költözött a fejembe. Üvölteni tudtam volna, s behunyt szemmel, magzati pózba kuporodva fogtam a fejem.

- Azt mondta nem fáj… - nyöszörögtem. Erre mintha elvágták volna…abbamaradt. Furcsa érzés volt. Mintha nem is történt volna meg…Percekig ezen gondolkodtam. Ám amint kinyitottam a szemem egy különös helyen találtam magam: mint egy hatalmas mozi terem. Mintha a végtelen világűr lenne a vászon, s én az egyetlen néző. Sötét volt. Aztán megjelent a „képen” apa. Ijedt arccal szorította a kórházi ágyon fekvő anya kezét. A következő képen az orvos a kezében tartott. Később a kiságyban voltam, majd az 1 éves születésnapi torta mellett. Aztán jött Peter. Együtt játszottunk, mentünk iskolába. A képek felgyorsultak. Az autó elütött, s a kórházban feküdtem. Végül a temetés… Lezárták a koporsót, a föld alá engedték. Ez volt az utolsó kép. Majd hirtelen megláttam a mostani valómat. Szárnyakkal, hosszú fekete hajjal, magas, karcsú alakkal és hófehér bőrrel. Csak néztem, és izgatottan vártam mi történik. Megjelent mellettem Alyssa és Ő. Al boldogan a nyakamba ugrott, Ő pedig kedvesen mosolygott.

Minden elsötétült, már nyitott szemmel sem láttam semmit. Önkéntelenül kiegyenesedtem, A hátam, a lábaim, kezeim alatt valami puhát éreztem, s lassan a fejemhez is elért. A szemem lecsukódott. Kísérteties csend lett, csak a saját lélegzetemet hallottam. Nem tudom mi történt ezután, valószínűleg elájultam, mert mikor magamhoz tértem már nem ott voltam ahol azelőtt. Hideget éreztem, s a fülem minden apró neszre ki volt hegyezve.

Egy kis langyos fuvallat futott végig rajtam. Feküdtem. Éreztem ahogy lassan, sejtről sejtre érezni kezdek. Tudtam tapintani, hallani, szagolni. Ujjaimat megfeszítve puha, textil anyagot tapintottam ki. Takaró? Megpróbáltam kinyitni a szemem. A nagyon erős fény miatt könnyezni kezdett. Felpattant a szemhéjam. Egy szobában voltam, ágyban feküdtem. Résnyire kinyitottam a számat, s éreztem ahogy a tüdőm lassan megtelik levegővel. Nagyon lassan felültem, s körbenéztem. Kezeimet kinyújtottam, s még nagyobb levegőt vettem. Minden egyes lélegzetvételnél éreztem: újra élek.

5 megjegyzés:

  1. Szia Prue!
    Jól lett, nagyon!
    Várom már Lane földi életét :D
    Siess a kövivel.
    Puszii♥

    VálaszTörlés
  2. szia :)
    nagyon jó lett a feji, és borzasztóan várom a kövi részt
    pusszancs

    VálaszTörlés
  3. Szia Prue!
    Nagyon jó fejezet lett, és már várom a következőt. Annyira kíváncsi vagyok, hogy mi lesz Lane-val a földön...Siess a következővel <3
    xoxo

    VálaszTörlés
  4. Szia Prue!

    Ez..ez..ez.. ez fantasztikus lett:O Az összes közül ez volt a kedvencem. Komolyan, egyszerűen imádtam. Ezen belül is a vége tetszett a legjobban. Olyannyira átéreztem, hogy mit érezhet Lane, minden egyes pillanatban. Nagyon jól leírtad! Csak gratulálni tudok!:D Kíváncsi vagyok hol lehet most, vagyis hova érkezett. Viszont most az a kérdés kavarog bennem, hogy most a régi életének egy pontjába zuhant vissza, vagy egy teljesen új életbe. Új család, barátok... ?
    Na majd kiderül..Várom már a folytatást!
    Addig is puszillak♥
    Jess:*

    VálaszTörlés
  5. Köszönöm mindenkinek! :)) A következő hétvégén érkezik természetesen! :D Jess, örülök hogy ez a kedvenced, én is szerettem írni! :) Ígérem, minden kérdésedre fény derül a következő részben! :) Puszi.

    VálaszTörlés